Dalmata Mentés

Dani sikertörténete | The story of Dani | Die Geschichte von Dani

2011.májusában kezdtük el hirdetni Danit saját gazdáik kérésére.
Dani egy fiatal, ereje teljében lévő, kissé féktelen, nagy mozgásigénnyel rendelkező és a fajtájára sokszor jellemzően önfejű, akaratos dalmata kan kutya.
Gazdái nem tudták lekötni energiáit, a szomszédok nyomására kezdtek gazdát keresni kedvencüknek.
Közben kutyakiképző segítségét is igénybe vették, adtak egy újabb esélyt az együttélésnek, de sajnos nem tudtak gyökeres változást elérni, ezért tovább keresték a megoldást Dani számára.
Karácsony előtt egy szimpatikus család érdeklődött nálunk Dani iránt. Többszöri beszélgetés után összekötöttük a családot Dani gazdáival, meglátogatták és végül örökbe is fogadták.
Dani a karácsonyt már új családja körében töltötte.
Nagy türelemmel, de határozott elképzelésekkel kezdték el nevelni az új családtagot.

Idézet az új gazdik tollából:

“Nagyon boldoggá tették egy család életét ezzel a gyönyörű kutyával.
A tegnapi napot, remélve, hogy ezzel sok örömez szerzünk Önöknek is, az alábbiakban elmesélem.

A hazautazás nyugodtan telt, nem lehet panaszunk Danira, fegyelmezetten, okosan viselkedett.Nem ugrált, nem ugatott, nem is rókázott.
A lányaink nem is tudtak az érkezéséről, pontosan azért, mert a találkozás pillanatáig nem akartuk őket, – és magunkat sem, – hiábavaló reményekkel ámítani.
A kertben azonnal elengedtük, és a házba lépve a két lányunk levegőt sem kapott az örömtől.
A nagyobbikat (16 éves) megszaglászta, de a kicsiről (5 és fél) nem vett tudomást.
Elvittük sétálni, a környék kutyáival nem került konfliktusba, egyenesen, bátran sétált, szót fogadott.
Ahogy hazaértünk, enni kapott, a nagyfajta kutyakonzerv meg se kottyant….
Nekem el kellett mennem, és 5-kor hazaérve, a kapu elől szólítottam, és már jött is elém.
Örült, de nem hagytam ugrálni. Bemehetett a házba… Volt öröm!!!
Így is tervezzük minden nap, mikorra a család minden tagja hazaér, őkelme is bejöhet, 5-7-ig, átmelegedni…
Hadd legyen velünk, és élvezze a családi közeget…. Napközben nem jöhet be a házba.
Sokszor hallja a „fújjjj”-t, a „mit csinálsz”-t, a „marad”-ot.
A pult, a hűtő, a szekrény kimeríthetetlen jutalomfalat-forrásként került nála regisztrálásra, nagyon szeret a környékükön lenni, és lesi, várja a finomságokat.
Elfogadta a helyét a teraszon, ha csak az ajtót nyitjuk, már meghallja, és jön is.
Ma reggel is benézett, megvárta, amíg egyenként mindenkit felkeltek, mindenkinek, ma már a legkisebbnek is (!) nagyon örült, és amikor ma a felnőttek elmentek dolgozni, őt is kitessékeltük.
A reggeli sétáltatást a férjem vállalta magára, ezentúl képes 5-kor felkelni, amikor egyébként, kutyamentes életünkben még fél 6-kor sem tudtam kiimádkozni az ágyból.”

Azóta eltelt pár hónap, a napokban újabb levelet kaptunk Dani gazdáitól:

“Szeretnénk, ha a büszkeségünket más is átérezhetné, és nem a magunk „dicsőségére”, hanem azért, mert  olyan szomorú ez a világ, annyi kutya végzi utcán, sintértelepen, hogy akiben egy csöpp jóérzés is van, legszívesebben minden kutyát befogadna…
Természetesen tudva azt, hogy ez lehetetlen, és sokszor a szíve szakad meg az embernek…

Dani, és rajta keresztül mi is, nagyon szerencsésnek mondhatjuk magunkat.
A decemberben hozzánk került fiatalember 2012. március 8-án betöltötte 4. életévet. Torta nem volt.
Elmondható, hogy a téli időszak nehézségei után VÉGRE kisütött a nap, házunk ajtaja rendszeresen nyitva van (!), és ez csupa boldogságot hozott Danink életébe.
Bejöhet a konyháig, mindenki szól hozzá, simogatja, és az orrára koppint, ha feltenné azt a nagy fejét a pultra vagy az ebédlőasztalra.
Hosszú idő után végre megtalálta a hangot kisebbik lányommal, akiről eddig tulajdonképpen tudomást sem vett.
A nyitott ajtón keresztül nem csak a kutya jön be, hanem a család is sokkal gyakrabban kimegy, és a kertben aztán összecsiszolódtak.
Soha meg nem morogta, vagy bántotta a kicsit, de Viki azért volt szomorú, mert minket, nagyokat, bezzeg imád a kutya, őt meg mellőzte.
Ennek javítására elegendő volt múlt vasárnap egy zacskó sajtos krékert a gyerek kezébe nyomni, aki ezzel a kinccsel felmászott a mászóka legtetejére, és a kutya imádata, – hiszen felmászni természetesen nem tudott, – kizárólag Viktória (és a kréker) felé fordult, aki vidáman egrecérozta a kutyát, „ül”, „fekszik”, „kéri”.
Most, hogy már naponta csak egyszer kap enni, – hiszen már „meleg” van, sokat fogyott a kutya, előnyére változott az eddigi „krinolin” alkata.
Persze a világ minden jutalomfalatját felzabálná, persze négyszer is megvacsoráztathatnánk, de most már bent lehet a hétvégi ebédek alatt is (!) a konyhában, mert csak le kell ültetnünk, és ha nem is teljes türelemmel, de képes megvárni az étkezés végét, hiszen utána úgyis kiviszünk neki egy falatot. (asztalnál etetni a legszigorúbban TILOS!!!!!)
A hosszú hétvégén elutaztunk vele Domonyvölgybe, (ez Gödöllő után van), bejárhatta az erdőt, kullancsot nem szedett össze, anyósomék telkén pedig annyi érdekes dolog volt, hogy egész nap egy pillanatot sem aludt, este otthon aztán vacsi, és reggelig nem nagyon láttuk.
A kocsival való utazás nem szokatlan neki, a lányaim is élvezték vele az utat.
Egész nap egy kis Westi is volt velünk. A kis buta terrier provokálta ugyan, de a mi kutyánk úriemberként, enyhe sajnálattal nézett csak le a méregzsákra.
Hagyta, hogy a vizes táljába beleigyon, de a kaja miatt keményen figyelmeztette a kis nyavalyást, aki tudomásul vette a rendreutasítást.

Szóval így vagyunk, és most már sokkal nyugodtabb a kutya, nem annyira „ideges”, nincs annyira felhúzva, azt is hagyja már nekem, hogy megöleljem. Ezt eddig nem tűrte, még tőlem sem, pedig leguggoltam hozzá, hogy egy magasságban legyünk.

Kérem, tegyenek egy jelképes „pipát” Dani neve mellé, én úgy gondolom, úgy érzem, és a családom osztja ezt, hogy egymásnak valók vagyunk, megtaláltuk a hangot, és ha még néha vannak, és lesznek is, szerintem félreértések, túlkapások nálunk, de alapvetően megszerettük egymást, és elfogadtuk egymás bogarait.
Mert azok aztán vannak bőven.”

több fotó: http://gallery.site.hu/u/dalmatamentes/gazdiratalalt/2011/Dani/