A dalmát juhászkutya
Nem egészen olyan, mint a filmen…
A Walt Disney produkció után mindenki könnyen azt gondolhatta, hogy mindent tud a fajtáról, ám eme elegáns eb mind a mai napig őriz bizonyos titokzatos tulajdonságokat, ösztönöket. Kellemes társ, ám megérdemli, hogy megismerjük – s nem feltétlenül olyannak, mint a filmen!
1961: bemutatják a rajzfilmet, a 101 kiskutyát. Pongó, Perdy és a kölyök kavalkád elbűvöl mindenkit, kicsit és nagyot egyaránt. A nagy érdeklődés valóságos demográfiai robbanást idézett elő. Míg Franciaországban például 1961-ben 49 ilyen kiskutya született, alig 10 év elmúltával, 1971-ben már 1165 születést regisztráltak. Az örvendetes állománynövekedésnek azonban megvoltak a maga hátulütői. Sokan nem valódi szeretetből avagy körültekintő józan megfontolásból vettek maguk mellé dalmatát, hanem azért, mert divatba jött, státuszszimbólummá vált.
A divathullámot sok lelkiismeretlen tenyésztő meg is lovagolta, az eredmény pedig: az eredetileg játékos, sportos, kedves kutya mellett sok rosszindulatú, sőt harapós, csökött egyed is megjelent.
Szerencsére manapság már az is megfigyelhető, hogy a hivatásos tenyésztők először meg akarják ismerni a jövendő tulajdonos életvitelét, életmódját, azt megállapítandó, hogy megfelelnek-e a fajta igényeinek, összhangban vannak-e a kutya mentalitásával, tehát az állat jó kezekbe kerül-e. Egyébként inkább el se adják a kölyköt, mintsem hogy idegroncs váljon belőle.
Rusztikus arisztokrata
Ahhoz, hogy a fajta a maga teljességében bontakoztathassa ki jó tulajdonságait, képességeit, igen odaadó, sőt ráérő gazdára van szükség, olyanra, aki mindig rendelkezésre áll. A dalmatiner helyes nevelése a gazda csaknem mindenkori jelenlétét, hosszú sétákat és szelíd szigort követel meg. Az a városlakó, aki reggeltől estig a hivatalban ül s csupán vasárnapi kocogáshoz keres magának négylábú társat, jobban teszi, ha választási köréből kihagyja a dalmatát, hacsak nem akar lakásában egy fekete-fehér, mindent (el)pusztító tornádót.
Az unatkozó dalmatiner ugyanis rendkívül kreatív.
A fajta származása – a szokásos közhellyel élve – az idők homályába vész. Ez történetének egyik rejtélye. Egyesek szerint már a piramisok freskóin is ábrázoltak ilyen pettyes kutyákat.
A XVII. században a dalmata a Vatikánban tűnik fül. A főpapok kedvence lett, s már akkoriban is gyakran jelentették meg lovak társaságában. A XVIII. században folytatódott a fajta lovakkal való asszociálása, társítása. A legtöbb szakember egyébként egyetért abban, hogy a fajtát elsőként az angolok rögzítették, adták meg végső formáját.
Elnevezése ellenére tehát a fajta nem a horvátországi Dalmácia szülötte, neve minden valószínűség szerint a balkáni háborúra vezethető vissza, ahol is ordonáncként, hírvivőként szolgált az angol csapatok mellett.
Ugyancsak bizarrnak tekinthető hivatalos besorolása is. Vannak például országok, melyek társasági (családi) kutyákhoz tartozónak vélik az uszkárral, mopsszal egy kategóriában. Mások atlétikus fölépítésére, széles szügyére való tekintettel a kopók csoportjába sorolják, (valószínűleg joggal), ugyanakkor az ex katedra kinyilatkozásairól híres a 6. osztályba, a kisvad vadászhajtó ebek csoportjába sorolja. A legtöbb dalmatabarát különben nevetve azt mondja: ezt a kutyát nem lehet hova tenni!
Dendik kedvence
Ez az ősi kocsikísérő eb, mely ütemet tartva ügetett a lovak lábai között, szédületes gyorsasággal meghódította az angol arisztokráciát. A XIX. század angol elegáns arany ifjai számára a dalmata olyan “függeléknek” számított, ami nélkül “igazi úriember” ki se dughatja az orrát az utcára.
Ám ne feledjük el, hogy az arisztokraták eme arisztokratikus megjelenésű kedvence korántsem holmi elkényeztetett öleb, hanem igenis rusztikus jószág, mely a maga idejében az utasok poggyászát védelmezte, s patkányokra vadászott az istállók tájékán. Nem egyszer napi 40-60 kilométert is megtett a fogatok mellett, így aztán manapság ne csodálkozzék senki, ha kutyája valósággal megőrül, amikor állandóan lakásban tartják. Persze, ha már jól kirohangálta magát, szívesen letelepszik a díványra, plüsspárnák közé, a puffokra, szereti a kényelmet is! Nagy ínyenc, olykor még arra is rávetemedik, hogy elcsenjen egy-egy jobb falatot.
Végül bár már mindenki ismeri, pontosabban szólva fölismeri, hadd szóljunk pár szót külső megjelenéséről.
Tehát: Közepes termetű, elegáns, jó felépítésű, izmos eb.
Füle meglehetősen magas tűzésű, lelóg.
Szőre rövid, kemény tapintású, sima.
Színe fehér alapon fekete vagy gesztenyebarna pettyes, a pettyek egymástól elhatárolódnak, kerekek. Minden egyes példány szőre egyedi!
A szem kerek, ragyogó, színe (a pettyek színétől függően) fekete vagy barna, illetve arany sárga.
Az orr ugyancsak a pettyek színének megfelelően fekete vagy barna.
Említsünk meg még egy érdekes jellembeli tulajdonságát is: A dalmata gyakorta süket füleket fordít gazdája szavának. Teszi pedig azért, mert olykor bizony süket! Nemcsak jellembelileg, hanem fiziológiailag. Ez a hatvanas évek erőszakolt túltenyésztésének tulajdonítható (mint már említettük, a Disney-film megjelenése után). Szerencsére ez a génhiba ma már egyre ritkábban fordul elő.