Ki gondolta volna, hogy egy kedves, jó természetű, fiatal, egészséges dalmata kutyának fél évet kellett várni a gazdisodásra? Mi nem.
Amikor Mayát átvettük gondozásunkba, úgy gondoltuk, hogy hamar megtaláljuk számára az igazit. Ezzel kicsit váratott a sors, de bízunk benne, hogy Maya végre révbe ért. Megtalálói gondját viselték, de nem tudták megfelelően ellátni, az igényeit kielégíteni.
Ideiglenes befogadónknál is csak harmadik, vendég lehetett, bár megkapott mindent, amire egy dalmatának szüksége van. Folyamatosan ember közelében lehetett, sokat tanult (bár néha elég nehezen) és napi rendszerességgel volt kielégítve hatalmas mozgásigénye, megkapta oltásait, az egészségügyi ellátásokat.
Február végén érkezett az érdeklődő telefon, a szimpatikus család előzetesen mindent elolvasott róla a mentés honlapján, fórumán. Kívülről tudták Maya előéletét, és úgy gondolták beleillene családjukba. A kötelező körök után hamar egyeztettünk személyes találkozót. Maya az első pillanatban odaszaladt Judithoz és rögtön kedveskedett, tartotta magát simire, ahogyan csak keveseknek csinálja elsőre.
A saját kutyájukkal, Miloval is hamar megtalálták a közös hangot. A fiatal jack russel terrier szinte azonnal szerelembe esett, és tőle váratlanul nagyon érdeklődött Maya iránt (ivartalan mindkettő). Maya próbaidőre költözött, és a következő néhány hét során beigazolódott, hogy a legjobb döntést hoztuk meg.
Maya azóta boldog gazdis kutyus, hosszú-hosszú várakozás után végre érte is megérkezett az álomgazdi, és ezt a gazdik levele is hűen tükrözi:
“Sziasztok!
Továbbra is szuper döntésnek érezzük, hogy Mayát örökbe fogadtuk.
Persze még van mit tanulnia, de nagyon könnyedén és gyorsan megérti, mit szeretnénk tőle.
Első szóra visszajön, de megtanítottuk síppal is visszahívni, mert ha valami érdekesebb, mint amikor kiabáljuk a nevét, akkor csak a síp használ, de az eddig úgy fest 100%-os.
Ennek nagyon örülünk, mert Milot is erre tanítottuk. Amint belefújunk a sípba, azonnal mindketten előttünk ülnek és várják a jól megérdemelt jutalmat.
Persze egyszer -mikor én gonosz tovább mertem aludni a megszokottnál, éééés síp sem volt nálam- Maya bosszúból tett egy nagyobb kört mint szerettem volna, de ez azóta sem fordult elő.
Gyakorlatilag minimálisra csökkent a “bokor alatti finomságok kóstolgatása” is.
Túl vagyunk egy laza kötőhártya gyulladáson, voltunk dokinál, adott szemcseppet, három nap alatt el is múlt. Szerencsére Milo nem kapta el tőle, pedig aztán tényleg sülve-főve együtt vannak.
Megvallom töredelmesen, hogy sosem gondolkodtam “dalmatában”, de mikor elolvastam Maya adatlapját, éreztem, hogy ő jó társa lehet Milonak, merthogy Miloka mellé bárkit is találni az “mission impossible”, és mégis… Olyan dolgokat csinál Milo, hogy mi is csak pislogunk.
Tehát Maya, mint kutya, mint jellem fogott meg és nagyon is jó, hogy így történt, hisz Milot is sikerült “megfognia”.
Nemhogy az “irigy kutya” kifejezés tökéletes megtestesítője volt Milo kutyus, de más kutya a saját játékával sem játszhatott a jelenlétében, Mayának konkrétan a szájába adja a labdát. Az étel ugyanez volt. Egymás mellett esznek.
Mikor Maya először bejött a lakásba és Milo szemmel láthatóan elkezdte neki mutogatni, hogy hol alszik, hol és miből eszik és milyen játékai vannak, már akkor tudtam, hogy nem lesz itt gond.
Ez tényleg csoda számba megy.
Nagyon örülök nekik.
Jó, hogy így döntöttünk, a két kutya nagyon sok boldogságot hoz a hétköznapjainkba, és egymás életébe.
Rengeteget sétálunk, gyakorlatilag életmódot váltottunk, mióta Maya itt van. Miloval is sokat mentünk, de most érzem, mennyire be voltunk “tunyulva”, most szinte minden nap futunk, túrázunk.
Így gyakorlatilag mindenki jól járt és boldog.
Tervezzük a kutyaiskolát is, már csak a kivitelezését kell megoldanunk.
Ha történik valami érdekesség, még jelentkezem.”
Maya története, fényképei elérhetők fórumunkon:
Magyar