2010. októberében az interneten böngészve láttam meg egy dalmata kutyus fényképét. Már jó ideje keresgéltem hasonszőrű barátot dalmata lánykám mellé, így hát másnap ellátogattam a pécsi-somogyi menhelyre. A hűvös, esős időben megsétáltattam az ebedlit, akivel hamar megtaláltuk a közös hangot. Némi szaglászás és fű-eszegetés után odajött hozzám, és ahogy leguggoltam, belemászott az ölembe, majd önfeledten hempergett a sáros fűben, pocakvakargatást követelve. Akkor döntöttem el, hogy örökbe fogadom. Két hétig vártam a pillanatot, hogy érte mehessek. Amint begyógyultak csúnya sebei, hazavihettem magammal – október 18-án, ugyanazon a napon, amelyen 2008-ban Milka hozzám került.
Marcipán egész könnyen beilleszkedett falkánkba, s az elkövetkező hetekben visszanyerte súlyát és kedélyét is. Napról-napra mutatkozott meg kedves, barátságos, bohókás jelleme. Csupán egy-két párna, egy pléd és néhány plüssjáték bánta érkezését… Marcipán remek labdajátékos, igazi pusziosztó, és az is kiderült, hogy odavan a hátmasszázsért, amelyet rendszeresen kikövetel magának. Milkával nagyon jó barátokká váltak. Kedvenc játékuk a kergetőzés, amely úgy zajlik, hogy Milka száguld elöl, Marcipán pedig ugatva esetlenül bukdácsolva próbálja utolérni – ez persze ritkán sikerül…
Marcipán az elmúlt hónapokban a hosszú sétáknak, vidám játékoknak és a tanulásnak köszönhetően rengeteget változott pozitív irányban, kisebb félelmei egymás után oldódnak. Most már érdeklődve barátkozik idegenekkel, s amennyire ügyesen őrzi a házat, annyira örül a vendégeknek, akiktől boldogan fogadja a simogatást.Azt hiszem, Marcipán igazán jól érzi magát nálunk!
Magyar