Joey (aki ma már Domino) gazdijaitól még a nyáron kaptunk egy részletes beszámolót, amit szeretnénk megosztani veletek. Nagyon jellemző ez a leírás, sokan átéltük már, akik dalmatát fogadtunk örökbe. Rettentően szórakoztató társak ők, olvassátok szeretettel ennek a szerencsés sorsú, boldog pöttyös fiúnak a történetét:
2021.06.17.
“Kedves Dalmata Mentés, kedves Veronika!
Szinte hihetetlen, hogy már 8 hónap eltelt. Továbbra is egy mindig csóvál-mindig boldog, minden iránt érdeklődő, éhenkórász (aka jutalomfalattal jól motiválható), pusziosztó matricakutya.
Hétfőn levizsgáztunk középfokon. Pontosabban már májusban levizsgáztunk, de az akkori eredmény nem volt elég a továbbtanuláshoz, így visszamentünk javítani. Jól lehet vele együttműködni, persze van, amikor .arik a fejemre, de máskor meg minden rezdülésemre figyel – ezt a rosszabb napokon betudom a teliholdnak/frontoknak vagy annak, hogy bal lábbal kelt. Óriási forma, valami hülyeségén mindig lehet nevetni a kutyasuliban. Pl amikor megtanulta a „borít” vezényszót, akkor a pályán az összes bólyát lepofozta, ha kellett, ha nem, és persze várta érte a dicséretet. Most már csak kérésre teszi ezt.
Megtanult 8-10 trükköt, és parancsra már ki tudja tekerni a jógamatracomat – tiszta haszon. 😊
Más kutyákkal a viszonya egyre kiszámíthatóbb. A vizslákat* még mindig max. elviseli, de kölyökkutyáknak, pláne ha border collie v ausztrál pásztor, bármit enged. Azok rághatják a fülét, húzhatják a pofáján a bőrt, ő nem veszi zokon, játszik velük hosszan. (*A vizslák az ősellenség a kezdetektől, nem válogat, lehet weimari, magyar v német, ő menne jól megrendszabályozni őket.)
Februárban egy szerencsés véletlennek köszönhetően elkezdtük vele a gyógytornát, az elején heti egyszer szakemberrel, a többi napon itthon. Mostanában már csak itthon csináljuk a tanult feladatokat. Nagyon élvezi a tornát, jutival bármire rá lehet venni, és állatira kifárad közben. Szépen nyúlik a horpasza, erősödtek a combjai, csökkent a különbség a két oldal között, és már csak ritkán csapja ki oldalra a lábát futás közben. A lábát már egyáltalán nem emelgeti fel, de erről majd később. Semmitől nincs eltiltva, így heti 20-30 km-t futunk együtt az erdőben, nagyon élvezi, szimatol, nyargalászik, megjelöl minden fát, padot és nagyobb fűcsomót. Néha megállítom közben, kérek tőle 1-2 feladatot, helyben maradást, vagy hogy kerüljön meg valamit. Aztán ha talál egy kupac szaftos, zamatos, gőzölgő kakit, akkor persze próbálkozhatok én minden tanult eszközzel, paranccsal és tiltással, ott nem győzhetek. Na, olyankor nincs pusziosztás 2 napig. Ha véletlenül én veszem észre előbb, akkor van csak esélyem. De lehet, hogy amiről azt hiszem, h én vettem észre előbb, az csak nem érdekelte. Nem mindegyik felel meg a kényes ízlésének…
Egyébként óriási színész. Az utcán, ha letiltom valamiről, vagy „nem húz” felkiáltással lefordulok, akkor felemeli a „bibis” lábát (sokkal jobban, mint „normálisan” szokta) és néz rám hátra, hogy „Hát van neked szíved? Ezt tenni szegény, sánta kutyáddal?” Öt méterrel később persze már rongyolna a futtatóhoz az összes lábán… Egy másik alkalommal előadta nekem az éhezőt az vacsorája szokott időpontjában, ám amikor indultam, hogy sűrű bocsánatkérések közepette adjak szegény elfeledett állatnak, a párom szólt, hogy amúgy ő már megetette. Oscar-díjas alakítás volt, totál elhittem.
Nagyon változatosan kommunikál. Kérdőn hátranéz, hogy mehet-e, vagy bökdös az orrával, vagy rálép a lábamra. Nem véletlenül teszi, ez teljesen tudatos figyelemfelkeltés nála. Amikor megtanult pacsit adni, akkor jött rá, hogy 3 lábon sem borul fel. Azóta jelez így, vagy végigsimítja a mancsát a lábamon. A simítást persze úgy kell érteni, mintha egy oroszlán karmolna, mert ő azért egy tulok. Egy édibédi, imádnivaló, cukimuki büdös gyökér, aki bármin képes keresztülgázolni, ha az a legrövidebb út ahhoz, amire ő éppen kíváncsi. 😊
Ha valamivel nem ért egyet, akkor morog. Persze nem olyan agresszív kutya morgást kell elképzelni, hanem mint valami zsémbes öregúr. Nem is morgás az, csak egy rövid röffenés. Ugyanez, de kicsit hosszabban amikor este nyugovóra tér. Elhelyezkedik kényelmesen, és egy jóleső mormogással nyugtázza, h a nap véget ér, és ő ma sem halt éhen. További jelzése még, hogy megáll a konyha közepén, és jelentőségteljesen felnéz a hűtő tetejére (ahol a tápot tartjuk), utána rám, aztán megint a hűtő tetejére. Ezt néha napközben is megcsinálja, hátha nem veszem észre, hogy még csak dél van és nem este 8.
Otthon ügyesen elvan egyedül is, kb január óta már nem kell hozni-vinni-logisztikázni, ha mindkettőnknek dolga van valahol. Persze van, amikor 4x kell visszaparancsolni a lépcsőházból, mert inkább jönne velünk ő is, az ajtóban beveti az „én olyan szomorú vagyok” kutyanézést, de aztán beletörődik. Nem kaparja az ajtót, nem bontja le a lakást, és nem lármázza fel a szomszédokat.
Sok vicces dolga van. Nincs az a mély álom, amiből ne ébredne fel egy hűtőajtó-nyitásra. Olyankor jön, mintha valaki kötelezné rá, de közben olyan rosszallóan néz, mintha mi tehetnénk arról, hogy neki jönnie „kell”. Amikor álmában fut, a lába mozgására felébred, aztán nem érti, hogy mi történt és néz körbe gyanakodva. 😊
Jaj, jó hosszúra nyúlt a beszámoló megint, pedig annyi mindent tudnék még mesélni. De talán az foglalja össze legjobban a közös életünket, hogy hetente többször is elhangzik valamenyikőnk szájából, h “Nekünk mekkora szerencsénk van ezzel a kutyával!” ❤
https://drive.google.com/drive/folders/ … MldhSq68-F
Kiss Éva & Dani & Domino”
English