Nem árulunk zsákbakutyát

A négylábú hősök a filmvásznon laknak

A sok bájos családi filmben pedig fő- vagy mellékszereplőként természetesen reflektorfénybe kerültek a kutyák is, újabb vágyak magvát ültetve el a gyerekszívekben…

Az angol állatvédők régóta ismert intése: “A kutya egy életre szól, nem csak karácsonyra” (A dog is for life, not just for Christmas). Se szeri, se száma azoknak a meggondolatlanul megvásárolt kölyökkutyáknak (és persze egyéb állatoknak is, hiszen cicák, teknősök és még számtalan egyéb teremtmény is előfordul a fa alatt), amelyek az újdonság örömének elmúltával hosszabb-rövidebb idő múltán jobb esetben ismét gazdát cserélnek, rosszabb esetben hontalanná válnak. Az új év első napjaiban, heteiben éppen elég lehangoló látványt nyújtanak az ünnep eldobható kellékeiként szemétre vetett, egykor sudár, zöld és illatos, most azonban kopasz csontváz-ágaikon már csak néhány üres szaloncukor-papírt lengető fenyőfák, de még szomorúbb, ha a megkopott karácsonyfa alatt ismét ott kuporog, továbbra is tétován, de szemében immár megtört fénnyel a nemrég még körülrajongott állatkölyök.

Meglátni és megszeretni

A hiba persze nem a Kkrácsonyban van. A hiba az átgondolatlan, elhamarkodott döntésben van, s ez a döntés sokszor egy igen jól körülírható pillanatban gyökerezik. Abban a pillanatban, amikor megpillantjuk azt az elragadóan bűbájos vagy éppen tiszteletreméltóan elegáns élőlényt, játékosan rohangálva vagy nyugodtan sétálva a parkban, előkelő testtartásban feszítve a kutyakiállításon, vagy akár egy képeskönyv oldalain, illetve, ami talán ma már a leggyakoribb eset, a képernyőn. Minden egyes nagysikerű kutyás film bemutatója után mérhetően megnő a kereslet a produkcióban látott kutyafajta iránt. Lassie után skótjuhász-hullám, Beethoven nyomában bernáthegyi-láz indult be, a 101 kiskutyát pedig dalmata-dömping követte, immár több ízben is. Hooch, az “ellenállhatatlan” bordeaux-i dog szereplése után tömegek vágytak nagy, nyálas, illetlen kutyára, Rex felügyelő németjuhász-őrületet gerjesztett, a Vadon szava-jellegű “alaszkás” filmek pedig a szánhúzó kutyák futótűzként való elterjedését vonták maguk után.

Rambo a lelencházban

A megnövekedett népszerűség azonban nemcsak a nyilvántartásba vett kölyökkutyák számában vagy az adott fajta képét ábrázoló kulcstartók, trikók és egyéb ajándéktárgyak kelendőségében mérhető. Az állatotthonok szomorú tapasztalata, hogy minden egyes ilyen kutyás kasszasiker után körülbelül egy évvel újra megindul a tolongás - csakhogy ezúttal nem a mozipénztáraknál, hanem az állatmentő állomásokon. Körülbelül ennyi időbe telik tehát, amíg a filmélményen fellelkesült állatbarát beszerzi először a vágyva vágyott kiskutyát, majd az első csalódásokat, végül pedig megérik benne az elhatározás, melynek nyomán a kegyvesztetté vált kedvenc, olykor könnyektől kísérve bár, de mégiscsak a menhelyre kerül. Hogy mi a bűne? Miért okozott csalódást, miért nem váltotta be lelkes gazdájának hozzá fűzött reményeit? A válasz egyszerű: a felületes élményeire támaszkodó tévé- vagy mozinéző filmsztárt várt - és csak egy kutyát kapott.

Minden kutyarózsaszín?

A filmvászon négylábú sztárjai kivétel nélkül óriási egyéniségek, remek koponyák. Szinte emberi intelligenciával rendelkeznek, minden helyzetben feltalálják magukat. Még csínytevéseikkel, ügyetlenkedéseikkel is akaratlanul jó irányba fordítják a dolgokat, és ha vannak egyáltalán rossz tulajdonságaik, még azok is igazán jól állnak nekik.

Hiszen ki állja meg nevetés nélkül, amikor a kedves, bumfordi kutyus az ünnepi asztalról úgy rántja le a tortát, hogy csörömpölve követi abroszostul az egész teríték, és az is roppant szórakoztató, amikor a pedáns családapa még a homlokáról is fintorogva törölgeti a ráfröccsent nyálat. Mindezt bőségesen ellensúlyozza, hogy ezek a kutyák közben gyerekeket szórakoztatnak, gyengéket védelmeznek, életet mentenek, bűnözőket üldöznek, akár saját testi épségüket is kockáztatják. Éppen olyan tökéletesek, mint a kétlábú hősök – csupa szőrös James Bond, nagyfülű Batman vagy farkcsóváló Piedone.

“Superdog” nem repül

Csakhogy ne szépítsük a dolgokat: mindennek annyi köze van a valósághoz, mint a rendkívüli képességekkel rendelkező akcióhősöknek az őket megformáló emberekhez. Ha valaki abban a reményben menne feleségül Superman alakítójához, hogy többé nem kell repülőjegyet váltania, ha a tengerentúlra készül, keserű csalódás érné: a szóban forgó színész a valóságban éppen úgy nem tud repülni, mint ahogy a kutyaszerepeket megformáló állatok sem képesek azokra a rendkívüli hőstettekre, amelyeket a képernyőn véghezvisznek.

Egyéniségük persze valóban szórakoztató, szépségben, ügyességben sincs hiány, és nemegyszer elismeréssel adózhatunk csalafinta intelligenciájuknak - de nem természetfeletti lények ők, hanem éppolyan hús-vér kutyák, mint amilyen valóságos ember a hétköznapi életben Sean Connery vagy Sylvester Stallone. Sokszor nem is egy állattal forgatják le az összes jelenetet, hanem több, egymáshoz megtévesztésig hasonló (vagy hasonlóra maszkírozott) kutya alakítja a főhőst, melyek mindegyikét bizonyos speciális részfeladatok teljesítésére képezik ki.

A látszat olykor nem csal

Még ha a hajlandóság vagy a képesség némelyikükben megvolna is rá, igen kevés kutyának adatik meg az életben (s ez talán nem is baj), hogy valóban életet menthessen, vagy igazi tolvajt foghasson. Ami viszont a filmekből teljes mértékben hiteles, az éppen az, amit a tévé előtt ülve és a hasunkat fogva elintézünk egy könnyed legyintéssel: a lerántott abrosz, a szétkapart virágágyás, az összetapicskolt ágynemű, a sárga tócsa a sarokban, a ragadós nyál a cipőnkben, az éjszakai hangzavar, sőt olykor a megharapott postás. Csakhogy ezt éppen annyira kívánjuk átélni a valóságban, mint a képernyő előtt végigizgult bankrablást, tűzpárbajt vagy természeti katasztrófát.

Márpedig ez az, amit garantáltan megvásárolhatunk a kölyökkutyával, és hogy mennyit tudunk belőle elkerülni, az elsősorban rajtunk múlik. A kiskutyában ugyanis ezekre a dolgokra éppúgy megvan a hajlam, mint az életmentésre és az önfeláldozásra - és az élet ezen a területen igazán tele van lehetőségekkel…

Mi jelenthet megoldást?

Azért, hogy ártatlan, jobb sorsra érdemes állatok tömegei kerülnek utcára vagy menhelyre, igen nagy felelősség terheli a szórakoztató médiát. A játékfilmek a valóságosnál pozitívabb képet festenek a bennük szereplő állatokról, sokakat ösztönözve meggondolatlan vásárlásra. Mindig könnyebb a bajt megelőzni, mint orvosolni: sokat javítana a helyzeten a hiteles tájékoztatás.

Az állatos filmek előtt és után el kellene hogy hangozzék a televízióban, illetve a moziban egy közérdekű felhívás, mely tájékoztatna arról, hogy a filmben szereplő állatok hivatásos állatidomárok hosszú és kitartó munkájának eredményeképpen sajátították el azokat a mozdulatokat, cselekvéseket, amelyeket a filmben bemutatnak, s nincsenek tisztában az eljátszott szerep értelmével, hiszen a bemutatott cselekvések a filmbeli jelentésüket a vágás során nyerik el. Aki tehát dalmata-, bernáthegyi- vagy skótjuhász-kölyköt vásárol, nem kis Lassie-hez, Beethovenhez vagy Pongóhoz jut, hanem egy szeleburdi, szőrmók “kisgyerekhez”, akiért felelősséggel tartozik, s akiből sok törődéssel és áldozatvállalással faraghat igazi, hűséges négylábú családtagot - de akcióhőst soha.

Mirtse Áron

Forrás: kutya.hu

Miért van a világon dalmata?

Aura kérdései

Mi az, ami a kutyából első pillantásra a legjobban látszik? A szőre! (Egyes fajtákból úgyszólván csak az látszik, még második pillantásra is.) A szőrzet a kutya küllemének talán legfontosabb tényezője, hiszen alapjaiban meghatározza meg a fajta karakterét, s ennek köszönheti a kutya a színét is.

Ezt kérdezte levelében a nyolcéves Janinka Reháku is, Pardubicéből. Nos, Janinka, a dalmata az, amikor… amikor a szemed előtt elsuhan egy csomó pont, és az nem anyuka blúza, sem pedig a nővéred hálóingje. Hát ez a dalmata kutya.

A dalmatát a vásár színes forgataga sem tudja elrejteni: annyira elegáns, hogy azonnal szemedbe tűnik! Bársonyos, hófehér szőre csokoládébarnán vagy feketén pöttyözött. A fekete pöttyök egyes rakoncátlan illetőket a tanító néni noteszében látható fekete pontokra emlékeztetnek, bennünk azonban inkább az aprópénz hasonlóságát idézik fel. A kisebbek a tízfilléresekre, a nagyobbak meg az ötkoronás érmékre emlékeztetnek – de egyetlen darab dalmata-érméért sem lehet még egy fagylaltot sem venni.

Ám semmi baj, mivel egy kutya mindig jobb, mint egy fagylalt meg egy jégkrém együttesen. Veled sem hempereg a fűben a jégkrém, és nem hozza vissza neked a labdát? És ha szomorú vagy, akkor a fagyi tud-e majd valamit a füledbe suttogni? Vagy körülugrál-e örömében a fagylaltos tölcsér? Ilyen sosem lesz! Amíg a jégkrémet fogyasztod, kutya-barátod nyalogatja az orrodat, arcodat és kezedet. Ezzel kutya nyelven közli, hogy mennyire szeret téged. Egyúttal azt is jelzi, hogy ha az egész fagylaltot megeszed, akkor esetleg megfájdul tőle a hasad. A kutyus örömmel feláldozza magát érted, és a fagyi felét szívesen elfogyasztja helyetted. E vonatkozásban a kutya, legyen az nagy vagy kicsi, mindig született mentőangyalként viselkedik…

Tudod-e, mi a különbség közted meg a jégkrém között? Ha Téged a Mon kutya megnyal, akkor nem marad belőled semmi! Ha meg a jégkrémet nyalja meg, akkor abból csak a fapálcika marad. Én, Aura a legjobban a vaniliás krémet szeretem. Ezt csak azért mondom, mert ha egyszer netán találkoznánk, és Te éppen véletlenül jégkrémet nyalogatnál…

Ugyanúgy, ahogy a kicsi, piros hétpöttyös bogárkát katicabogárnak hívják, a dalmatát is is nevezhetnék százpöttyös kutyusnak. De hogyan kapta a dalmata nevet? Állítólag úgy, hogy Dalmáciából származik, és Dalmácia lakóit dalmátoknak, ill. dalmáciaiaknak hívták. Dalmáciát sem földrajzi, sem pedig autótérképen nem találod meg: régen ez volt az adriai tengerpart neve. Barátom, a Novák Pepi ennek ellenére az idei nyári szünidőben meglátogatta Dalmáciát. Aurózott a tengerben… Mi, hogy nem aurózott, hanem krallozott? Lehetséges… Azon kívül kagylókat is gyűjtött, és az orrát is eléggé lesütötte a nap. A haverjainak meg azzal dicsekedett, hogy bálnára meg cápára vadászott Horvátországban. Ez ugyanis Dalmácia újkori elnevezése.

A kutyanevek jegyzékébe azonban a dalmata elnevezés került be. Ezen név használata azzal is indokolható, hogy néhány gyerek nem tudja az “r” betűt helyesen kiejteni, és horvát helyett holvátot, hojvátot vagy hasonló más kifejezést használna, amitől a kutya úgy megvadulhat, mint egy dingó, vagy legalább úgy, mint szomszédasszonyunk, akinek Horvátországban elcsenték a kézitáskáját. Úgyhogy kedves Janinka, ha Te sem tudod az r-et kiejteni, akkor se búsulj: több felnőtt ezt a betűt ugyancsak nem tudja kiejteni, ennek ellenére eléggé magasra jutottak az életben…

A dalmatát egy időben a Dominikánus renddel kötötték össze. Egy legenda szerint egy Domonkos nevű fiúgyermek anyja álmában fekete-fehér színű kutyát látott, amely szájában égő fáklyát tartott. Amikor a fiú felnőtt, szerzetes lett. Domonkos ruházata kétszínű összetételével a fekete-fehér kutyára emlékeztetett: fehércsuklyás szerzetescsuháját fekete palást borította. Már kilenc évszázada ilyen öltözéket viselnek a dominikánus szerzetesek, no meg gazdikám is – fekete pongyolája alatt fehér hálóinget hord. A dominikánusokat – latin nevük szerint dominicanes – az “Úr kutyái” (Domini canes) elnevezéssel is megillették. Dominus ugyanis latinul urat, így egyben Istent is jelent, a canis szó pedig (többesszámban canes) kutyát.

A dominikánusok rendíthetetlen hittel - kutya módjára – őrizték a katolikus vallást, és fáklyákkal gyújtották meg a boszorkányégető máglyarakásokat. Nézetem szerint a boszorkányégetés ugyanúgy, mint a gumiabroncsok elégetése, környezetszennyezés. Csak helyeselni tudom, hogy ennek a piromániának az egyház már véget vetett. Az igaz, hogy a szomszédasszonyunktól megszabadulnánk, de a legközelebbi szabad máglyarakáson gazdasszonyunk is eretnekként melegítené majd a csontjait! A középkorban az a közhiedelem járta, hogy a dalmata lehelete csodatevő, és nyálának is gyógyítóerőt tulajdonítottak. Néhány festményen Szent Domonkos egy fekete-fehér kutya – dalmata – társaságában látható.

A kelet-európai cigányok a dalmatát farkasok elűzésére is felhasználták. Amikor a farkasok látták azt, hogy éktelen ugatással egy pettyes valami ront rájuk – ami a szabad természetben csak úgy nem látható! -, állítólag megrettentek, és nyakukba szedték a lábaikat. Az a szilárd meggyőződésem, hogy a dalmata élete azóta jóval megkönnyebbült, mivel a farkasokra itt vagyunk mi, közép-ázsiaiak. A kiéhezett farkasok a dalmata pénzérméit alaposan megszámolnák, a dalmata nem győzne csodálkozni! A dalmata nemcsak a kóbor cigányok, hanem a nemesek előkelő hintóit is kísérte. Fehér színű ló és a bakon, a kocsis mellett ülő vagy a kocsi körül keringő fekete-fehér kutya.. megragadó látvány volt! A kutya ezenkívül szabadidejében az istállók patkányait tizedelte, illetve vadászkutyaként nyomkeresésben, az elejtett vad felkeresésében és felhajtásában is jeleskedett.

A kivándorlókkal együtt a tengerjáró hajókon a dalmata is eljutott Amerikába. A nagy víz másik partján talált is munkát magának. Úgy is vehetjük, hogy a dalmata kivette részét az amerikai csodában. először Bostonban vált a tűzoltók talizmánjává, majd az USA keleti és nyugatipartvidékének tűzoltóinál talált munkát. Képzeld csak el, hogy a tűzhöz egy szirénázó tűzoltófecskendő száguld, előtte egy félelmetesen ugató dalmata. ugatásával jelzi: “Embereeek, félre az útbóóól – tűz vaaan!” Ezek a bátor kutyák több tűzoltó életét mentették meg. A dalmata annyira sokoldalú és rátermett kutyafajta, hogy tényleg szinte minden célra felhasználható. Néha felöltik bennem az a gondolat, hogy mennyire jó volna, ha gazdikámnak is legalább egy nagymamája dalmata lenne!

A kutya fejlődése fontos feltétele, hogy jó gazdája legyen, A dalmata nagyon érzékeny teremtés: már a szóbeli feddés is lelkiismeret-furdalást válthat ki nála. Ha valakit szeretetével övez, annak reggeltől estig örömöt okoz. Legjobban a komikus szerep illik hozzá.

Engem a következő kinológiai versre inspirált:

A dalmata tipikusan családi kutya. Körültekintő, barátságos és védi szeretteit. Ahogy befejezed ezen szupertudományos értekezés tanulmányozását, adj dalmatád orrára egy nagy puszit! A dalmata ugyanis azért is van a világon, hogy az embereknek legyen kit becézgetni.

Forrás: kutya.hu

Dalmata

Francesco Castiglione vadászképfestő a XVII. század vége felé két tipikus dalmatát ábrázol a “Vadászkutyák és gazdáik” c. festményén. Az egyik különösen szemrevaló – írja Stebel 1905-ben -, mely a mai napig megállná a helyét.

Stebel szerint ez megdönthetetlenül szilárd bizonyítéka annak, hogy a dalmata eredetileg hajtóvadászatokon alkalmazott falkaeb vagy vizsla volt, szülőföldje pedig Itália. Alfred és Esmeralda Treen az 1980-ban kiadott, egyik legszínvonalasabb, dalmatákról szóló könyvben szintén a Földközi tenger térségét jelölik meg a dalmata őshazájának. Mükénéi ásatások során előkerült műalkotások is erre utalnak (Kr. e. II. évezred). A Türniában talált freskón, valamint Kr. e. 1660 táján keletkezett terrakotta szobrocskán szintén pöttyös ebeket láthatunk. A Földközi-tenger térségére utal Dr. Cajus XVI. században íródott levele is, melyben beszámol pöttyös kutyákról, melyet Gallican-nak neveztek. Más források szerint 1556-ban bengáli kutya elnevezéssel fehér alapon fekete pöttyös kutya érkezett Cadíz-ba Indiából. 1840-ben Hamilton Smith ezredes a dalmata indiai származásának elméletét írta le. E teória hirdetői azt mondják, hogy a kutyát a korai középkorban Észak-Indiából cigányok hozták magukkal európába. Buffon francia természetfilozófus ír bizonyos hintókisérő dán dogokról. De bizonyosan nem a hatalmas termetű dogokat érti rajtuk, hanem a dalmát ebeket, melyek akkor már Franciaországban és Angliában tömegesen szolgáltak mint kocsikísérő kutyák.

Vajon Dalmácia az őshazájuk?

Dr. Ratimir Orbán szerint az ó-egyiptomi foltos kutyákat kell kiinduló pontnak tekinteni, melyek a Nílus mellől kerültek Közel-Keletre, majd Törökországba és Görögországba és innen az Adriai tengerpartra: Dalmáciába.

Innen kapta a nevét is: dalmata.

Itt tenyésztették ki a mai nemesített változatát. Dalmáciából a régi Raguzai Köztársaság (Dubrovnik) hajósai vitték magukkal a Földközi-tenger egész térségébe. Majd a velenceiek Korzika Szigetére, Spanyolországba, Franciaországba, majd Angliába, ahol 1792-ben Bewick tesz róluk említést első ízben. Dr. Ratimir Orbán számtalan magyarázattal szolgál a fentiekben leírtakra, annak minden pontját és részletét a hajdani Dalmát Királysághoz és Dalmáciához igazítva.

Ennek ellenére a fajta származására vonatkozóan nehéz biztos megállapítást tenni. A XX. század elejére az akkori Jugoszlávia területéről ez a fajta kiveszett. A II. világháború után az ott található dalmaták egytől-egyig Angliából importált kutyák leszármazottjai. Dr. Orbán precíz, dokumentált fejtegetései igen meggyőzőek, de azt hiszem örökké nyitott kérdés marad, hogy a hajdani Balkán-félszigeten élő foltos kutyáknak van-e valami közük a mai dalmatákhoz?!

Alkalmassága

Bewick (angol) a következőket állítja a dalmatákról: rossz a szimatuk, ezért nyúlvadászatra alkalmatlanok, viszont igen sokat láthatunk belőle a nemesi házaknál elegáns hintókísérőként szolgálni.  Sokfelé elterjedt, hogy buta kutya. Az alaptalan vélekedés nyílván abból fakadt, hogy a dalmata rendszerint az istállóban a lovak között tartózkodott, és nem került közelebbi kapcsolatba a gazdájával. W. Talpin (1803) úgy látja, hogy a dalmata életének értelme és célja mindössze annyi, hogy az istálló ékessége legyen. H. Smith szerint pedig: megjelenése a vizslák közé sorolja, csinossága, eleganciája és szépséges szőrmintázata felülmúlhatatlan, de mivel nincs jó szimata és nem is igen okos, a helye az istállóban van. Angliában sohasem használták vadászkutyaként. Viszont rendkívüli módon vonzódik a lovakhoz, és nagy ügyességet mutat a hintók kísérőjeként. Ahhoz, hogy a kocsi tengelye alatt fusson, hozzá kellett idomítani a kutyát. A kiképzés már 6 hónaposan kezdődött. A rossz kocsikísérő magatartás lehet általános testi gyengeség, vagy alkalmatlanság. A fajtastandard kötelessége az, hogy ezt az alkati gyengeséget súlyos hibaként rója föl és diszkvalifikálja az ilyen kutyákat. 1912-ben országúti versenyeket (road trial) rendeztek Amerikában a dalmatáknak. A fiatal kutyáknak 15 mérföldet (24 km), a felnőtt kutyáknak 25 mérföldet (40 km) kellett megtenni. Kitartásukat pontozták, és azt is, hogy mennyire kifogástalanul szaladtak a fogatok alatt. A korabeli tűzoltók lovaskocsival vonultak munkára. Csak egy lépés és máris volt a tűzoltók istállójában dalmata. Szolgálat teljesítés közben harsány csaholással vágtatott a lovak előtt a szép pöttyös kutya, így bevált, mint korabeli sziréna. New Yorkban történt, hogy egy tűzoltókapitány maga is dalmata tenyésztő, szerencsehozó díszkutyaként dalmatákkal látta el a város tűzrendészeti állomásait. Az egyik ilyen szuka BESSIE OF THE ENGINE COMPANY NO. 39 1910-ben Westminster kiállításon is részt vett, és második helyet ért el. 1900-tól fokozatosan gépesítették a New York-i tűzoltóságot, de a dalmaták a mai napig is sok helyen az autókon robognak a veszélyes színhelyekre. Mexikóban és Észak-Amerikában mostanában is megtalálhatók a tűzoltóságnál.

Fajtatiszta kutya

1890-ben megalakult az első dalmata Club. Fajtastandardjét is akkor szövegezték meg, melyet azután a Kennel Club jóvá hagyott. Azóta az egész világon egységesen az apróra kidolgozott standard alapján folyik a tenyésztés. Bár kiállításokon már 1865-től szerepeltek a dalmaták, még a Clubalakítás előtt, azonban az automobilok térhódításával a hintókísérő kutyák szolgálati ideje óhatatlanul lejárt, és a dalmaták állománya kicsire csökkent. 1920-ban Londonban a Kristálypalotában rendezett kiállításon jelent meg egy dalmata Tíz év múlva a Southern Dalmatian Club kiállításán már 458 dalmata szerepelt. 1969-ben már 2916 születést törzskönyveztek. A dalmaták tenyésztésében úgy elméletileg, mint gyakorlatilag nagyon sokat köszönhetünk Angliának! Hogy a fajta fennmaradt, az angol tenyésztők érdeme. Jelenlegi formáját is ők rögzítették. Ezzel egy időben fokozatosan beindult a tenyésztés a Benelux államokban, Skandináviában, Németországban és Svájcban. Mindenhol angol import egyedekkel. 1979-ben Bernben Dr. Ratimir Orbán által összegyűjtött dokumentumok és írásos bizonyítékok alapján az F.C. I. (Nemzetközi Kynológiai Szövetség) úgy döntött, hogy az akkori Jugoszlávia igényt tarthat a fajtagazdaságra. Azt meg is kapta, mint származási ország, azzal a kikötéssel, hogy az angol standard marad érvényben. Napjainkban az országhatárok változásával a dalmata is horvát fajtává módosult, az angol standard változatlanul hagyásával.

1948-ban került az első tenyészpár Magyarországra, olimpiai bajnoknőnk Elek Ilona tulajdonában. ő nem sokáig foglalkozott a fajta tenyésztésével, és ezután sok-sok évet kellett várni míg Ausztriából megérkezett az első import szuka (Afra vom Karoluskreuz), majd 3 év múlva az első import kan Angliából (Mr. Gollywoog of Holmburyhill). Velük kezdődött meg igazán a minőségi hazai tenyésztés. Walt Disney 101 kiskutya c. rajzfilmje egy csapásra világszerte óriási divattá, hóborttá, gyerekek kedvencévé tette ezt a fajtát. Sajnos ez nagyon hátrányosan érintette a fajtát, az állomány erősen felhígult. Hosszú évek komoly tenyésztői munkája kellene ahhoz, hogy újra minőségről tudjunk beszélni Magyarországon.

A dalmata elég szapora fajta. Nem ritka a 10 feletti kölyök születése, ez valószínűleg azért van, mert nagyon sok a hibalehetőség. A kölyköknek hófehéren kell születniük. Amelyik nem hófehér: hibás!

Mire számíthat, aki hazavisz egy dalmata kölyköt?

Éber, intelligens, ügyes, játékos kedvű, örökké kíváncsi, bármennyi mozgásra, futásra azonnal kész, okos, könnyen alkalmazkodó, de hajlamos az önfejűségre, ha észreveszi, hogy a gazdi nem elég határozott. Minden engedékenységet azonnal kihasznál és megjegyez. Jelzi az idegen jövetelét, de jóindulatú, barátságos. A gyerekeket szereti, gazdájához ragaszkodó, néha már túlzott is a kedvessége. Mozgásigénye hatalmas, de ha lakásban tartják szívesen lustálkodik a melegben. Nagyon szereti a meleget, de a rideg, kinti, télen 5-12 fok közötti tartást is megszokja. Nagyon szeret a gazdája körül lenni, tulajdonképpen ha tehetné, követné szabad mozgásban egész nap. Rendkívül étkes, hihetetlen dolgokra képes, ha egymás után  2-3 -szor kap vacsorát, nyugodtan elfogyasztja. Ezért hízásra hajlamos. Fehér alapszíne miatt a szőre és a bőre kicsit kényes, figyelni kell a táplálék összeállítására, a bolha allergiára és egyéb bőrbántalmakra, valamint arra, hogy ne feküdjön a kutyatúl kemény érdes felületen, mert a végtagokon egyébként is rövidebb szőre sérülékeny.

Tehát nyugodtan kijelenthetjük, hogy ideális családtagot kap, aki dalmatát vesz. Mozgékonysága és ügyessége miatt manapság egyre többször látni agility (ügyességi-gyorsasági) versenyek résztvevőjeként. Szépsége, eleganciája pedig mindenhol feltűnik.

Forrás: kutya.hu

A dalmát juhászkutya

Nem egészen olyan, mint a filmen…

A Walt Disney produkció után mindenki könnyen azt gondolhatta, hogy mindent tud a fajtáról, ám eme elegáns eb mind a mai napig őriz bizonyos titokzatos tulajdonságokat, ösztönöket. Kellemes társ, ám megérdemli, hogy megismerjük – s nem feltétlenül olyannak, mint a filmen!

1961: bemutatják a rajzfilmet, a 101 kiskutyát. Pongó, Perdy és a kölyök kavalkád elbűvöl mindenkit, kicsit és nagyot egyaránt. A nagy érdeklődés valóságos demográfiai robbanást idézett elő. Míg Franciaországban például 1961-ben 49 ilyen kiskutya született, alig 10 év elmúltával, 1971-ben már 1165 születést regisztráltak. Az örvendetes állománynövekedésnek azonban megvoltak a maga hátulütői. Sokan nem valódi szeretetből avagy körültekintő józan megfontolásból vettek maguk mellé dalmatát, hanem azért, mert divatba jött, státuszszimbólummá vált.

A divathullámot sok lelkiismeretlen tenyésztő meg is lovagolta, az eredmény pedig: az eredetileg játékos, sportos, kedves kutya mellett sok rosszindulatú, sőt harapós, csökött egyed is megjelent.

Szerencsére manapság már az is megfigyelhető, hogy a hivatásos tenyésztők először meg akarják ismerni a jövendő tulajdonos életvitelét, életmódját, azt megállapítandó, hogy megfelelnek-e a fajta igényeinek, összhangban vannak-e a kutya mentalitásával, tehát az állat jó kezekbe kerül-e. Egyébként inkább el se adják a kölyköt, mintsem hogy idegroncs váljon belőle.

Rusztikus arisztokrata

Ahhoz, hogy a fajta a maga teljességében bontakoztathassa ki jó tulajdonságait, képességeit, igen odaadó, sőt ráérő gazdára van szükség, olyanra, aki mindig rendelkezésre áll. A dalmatiner helyes nevelése a gazda csaknem mindenkori jelenlétét, hosszú sétákat és  szelíd szigort követel meg. Az a városlakó, aki reggeltől estig a hivatalban ül s csupán vasárnapi kocogáshoz keres magának négylábú társat, jobban teszi, ha választási köréből kihagyja a dalmatát, hacsak nem akar lakásában egy fekete-fehér, mindent (el)pusztító tornádót.

Az unatkozó dalmatiner ugyanis rendkívül kreatív.

A fajta származása - a szokásos közhellyel élve - az idők homályába vész. Ez történetének egyik rejtélye. Egyesek szerint már a piramisok freskóin is ábrázoltak ilyen pettyes kutyákat.

A XVII. században a dalmata a Vatikánban tűnik fül. A főpapok kedvence lett, s már akkoriban is gyakran jelentették meg lovak társaságában. A XVIII. században folytatódott a fajta lovakkal való asszociálása, társítása. A legtöbb szakember egyébként egyetért abban, hogy a fajtát elsőként az angolok rögzítették, adták meg végső formáját.

Elnevezése ellenére tehát a fajta nem a horvátországi Dalmácia szülötte, neve minden valószínűség szerint a balkáni háborúra vezethető vissza, ahol is ordonáncként, hírvivőként szolgált az angol csapatok mellett.

Ugyancsak bizarrnak tekinthető hivatalos besorolása is. Vannak például országok, melyek társasági (családi) kutyákhoz tartozónak vélik az uszkárral, mopsszal egy kategóriában. Mások atlétikus fölépítésére, széles szügyére való tekintettel a kopók csoportjába sorolják, (valószínűleg joggal), ugyanakkor az ex katedra kinyilatkozásairól híres a 6. osztályba, a kisvad vadászhajtó ebek csoportjába sorolja. A legtöbb dalmatabarát különben nevetve azt mondja: ezt a kutyát nem lehet hova tenni!

Dendik kedvence

Ez az ősi kocsikísérő eb, mely ütemet tartva ügetett a lovak lábai között, szédületes gyorsasággal meghódította az angol arisztokráciát. A XIX. század angol elegáns arany ifjai számára a dalmata olyan “függeléknek” számított, ami nélkül “igazi úriember” ki se dughatja az orrát az utcára.

Ám ne feledjük el, hogy az arisztokraták eme arisztokratikus megjelenésű kedvence korántsem holmi elkényeztetett öleb, hanem igenis rusztikus jószág, mely a maga idejében az utasok poggyászát védelmezte, s patkányokra vadászott az istállók tájékán. Nem egyszer napi 40-60 kilométert is megtett a fogatok mellett, így aztán manapság ne csodálkozzék senki, ha kutyája valósággal megőrül, amikor állandóan lakásban tartják. Persze, ha már jól kirohangálta magát, szívesen letelepszik a díványra, plüsspárnák közé, a puffokra, szereti a kényelmet is! Nagy ínyenc, olykor még arra is rávetemedik, hogy elcsenjen egy-egy jobb falatot.

Végül bár már mindenki ismeri, pontosabban szólva fölismeri,  hadd szóljunk pár szót külső megjelenéséről.

Tehát: Közepes termetű, elegáns, jó felépítésű, izmos eb.

Füle meglehetősen magas tűzésű, lelóg.

Szőre rövid, kemény tapintású, sima.

Színe fehér alapon fekete vagy gesztenyebarna pettyes, a pettyek egymástól elhatárolódnak, kerekek. Minden egyes példány szőre egyedi!

A szem kerek, ragyogó, színe (a pettyek színétől függően) fekete vagy barna, illetve arany sárga.

Az orr ugyancsak a pettyek színének megfelelően fekete vagy barna.

Említsünk meg még egy érdekes jellembeli tulajdonságát is: A dalmata gyakorta süket füleket fordít gazdája szavának. Teszi pedig azért, mert olykor bizony süket! Nemcsak jellembelileg, hanem fiziológiailag. Ez a hatvanas évek erőszakolt túltenyésztésének tulajdonítható (mint már említettük, a Disney-film megjelenése után). Szerencsére ez a génhiba ma már egyre ritkábban fordul elő.

Forrás: kutya.hu